„Adjátok meg Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré!” – mondotta Jézus Krisztus a farizeusoknak. Mindezt arra a kérdésre válaszolta, hogy vajon mit tegyünk, fizessünk-e adót, a sokak által gyűlölt római császárnak? A cél az volt, hogy Krisztust megvezessék, olyan választ csikarjanak ki belőle, amely alapján lázítónak lehet nevezni őt. Jézus persze szokáshoz híven egy olyan választ adott, amely nem csak az ármánykodástól mentette meg, hanem egy sokkal nagyobb és komolyabb igazságot tárt általa elénk. A lelki élet és az anyagi világban való boldogulás alapját tette világossá.
A gazdagodással foglalkozó körökben tapasztaltak alapján az mondható, hogy van egy nagy tévedés a gazdagodni vágyók gondolkodásában. Ez pedig nagymértékben befolyásolja a sikerességet, pontosabban sikertelenséget szül.
Az egyik barátom, nagyon szeret a tengerparton tartózkodni. Szereti a napot, a vizet, a lebegést és mindent, ami egy tengerparti tartózkodással jár. Éppen úgy van vele, mint én. Ha lehet, ne teljen el év a tenger meglátogatása nélkül. Szóval ennek a barátomnak, éppen mint már sokunkkal is megtörtént, az egyik évben több kiadása keletkezett, a tervezettnél. Olyan kiadások, amelyek elodázhatatlan, promt kezelést kívánó események következményei voltak. A pénze elfogyott és ezzel a tengerhez látogatás esélye is a nullához közelített. Sokat beszéltünk a helyzetéről, míg a következőt mondta: „Tudod, mit? Nem törődök vele, hogyan jutok el a tengerre, csak arra koncentrálok, hogy ott legyek. Csak annyit kérek az Istentől, hogy segítsen hozzá egy tengerparti tartózkodáshoz. A többit rábízom.” Így is tett. Szerintetek mi lett az eredmény? Igen, eljutott a tengerpartra. Mégpedig úgy, hogy nem tett szert plusz pénzre, se munkával, se máshogy. Egy ismerőse felajánlott neki egy befizetett utat, amelyre nem tudott elmenni a befizető és még a befizetett pénzt se kérte el. Így jutott el a barátom, pénz nélkül a tengerpartra.
A Krisztusi tanítás vajon mit üzen? Mi lehet az, ami több mint amit a szavakból ki tudunk olvasni? A császárnak, ami a császáré, Istennek ami az Istené? Az rögtön látszik, hogy a megközelítés egy dolgot biztossá tesz. Két külön dologról van szó. Két olyan seményről, amelyek lényegesen különböznek egymástól, jól elválaszthatóak. Mit tudunk a császárról? Világi hatalommal bír. Nagyhatalmú, itt a földön. Élet és halál ura. Az anyagi világ talán leghatalmasabb személye. Az anyagi világé. Krisztus Pilátus előtt azt mondja: „Az én országom nem e világból való.” Nem az anyagi világból való, nem földi ország az, ahol ő a király. Itt látjuk is az első komoly eltérést. Anyagi, illetve túlvilági, szellemi ország, hatalom. A császár az úr az anyagi világban, Isten pedig a szellem birodalmában. Feltételezhetően, mindegyikben más szabályok az uralkodóak. Ugyan ez látszólag ellen mond „a mint fent úgy lent, mint kint úgy bent” szabálynak, de csak látszólag. Azért a különbség, mert mint már többször megírtam, az emberek elkezdtek olyan tereket létrehozni, ahol nem vesznek tudomást Isten jelenlétéről. Profán tereket, ahol mindenki csinálhatja a maga kis aljasságait, hiszen a közmegegyezés szerint ott titokban marad, vagy sokak szerint még akár helyes is, még akkor is, ha az Isteni törvényeknek nem felel meg. Szóval az első nagy hazugság segítségével jött létre az a virtuális valóság, amit anyagi világnak hívunk és ahol a császár lehet a korlátlan hatalom, az úr. A mi világunkban ez odáig vezetett, hogy szétválasztódott a hatalom, az oktatás és az élet majd összes területe az Istentől. Létrejött a két világ. Úgy, hogy bár a profán térben is az Isteni szabályok működnek jól, csak nem veszünk róluk tudomást.
Azt mondom, az embernek el kell döntenie, hogy ki az Istene. Ki az akinek az útmutatói meghatározzák a döntéseit, akinek a természete meghatározza a viselkedését. Létezik több isten is. Van akinek a Pénz az istene, van akinek a Tudomány (mindkettő anyagi) és van akinek Isten az Istene. Igaz ugyan, hogy Isten csak egy van, de most hívjuk így az életünkben a legfontosabbat, ami irányít. Úgy hiszem, hogy a Krisztusi útmutatás erre hívja fel a figyelmünket. Döntsük el ki az Istenünk, ki irányítja az életünket. De ha arra gondolunk, hogy az Isten Egy, Ő az első az életünkben, akkor tudjuk, mik azok a kérdések, amiben rá hagyatkozunk, ahol az ő tanácsai, szabályai szerint hozzuk meg döntéseinket. Ha ez a helyén van, akkor nyugodtan megtehetjük azt, hogy a császárnak is megadjuk, ami őt illeti. Magyarul, az anyaggal szemben viselkedhetünk úgy, ahogyan azt az anyag természete megköveteli. Ez nem befolyásolja az Istennel való kapcsolatunkat, sőt helyes és követendő.
A baj akkor keletkezik, ha a kettőt összekeverjük. Ha az anyaggal kapcsolatos ügyekben Isteni minőségeket várunk megnyilvánulni, vagy az Istennel kapcsolatos minőségekben anyagi logikával próbálunk boldogulni. Például, ha üzleti partnereinktől, szeretetet, nagyobb elismerést, megbecsülést várunk. Ez azért baj, mert az üzlet az egy olyan dolog, amikor az általunk kínált szolgáltatásért, vagy termékért ellenértéket, pénzt kapunk. Ha ez megvalósul, az üzlet beteljesedett, szerepét betöltötte. Hibás az a hozzáállás, amely szerint a fizetségen túl további elismerésre vágyunk és ezért engedményeket teszünk. Ugyanis, az engedmények a végén teljesíthetetlenné válnak és az üzletet se az üzlet természete szerint hajtjuk végre. Ugyan ilyen hibás lépés az is, ha a szeretetet, amely az egyik legfőbb Isteni minőség, üzleti alapon méregetjük. Megéri vagy sem…, megteszem, ha…, ha így teszek, annak ez a következménye és akkor ez megéri nekem. A szeretet, az nem üzlet. Az Isten felé fennálló kötelességeink üzleti alapon nem mérhetőek, meg nem ítélhetőek, az Isten irányában kifejtett tevékenységeink nem üzlet tárgyai.
Éppen ezekből következik, hogy a gazdagságot teremtők, azt nem veszik figyelembe, hogy a pénz az egy eszköz, az anyagi teremtés egyik eszköze. Mivel egy eszköz, nem lehet CÉL. Hiszen csak egy eszköz, az eszköz pedig nem cél és semmiképpen sem lehet Isten. Pontosan így lehetett, hogy a barátom eljutott a tengerpartra. Eljutott, mert nem az eszközt, a pénzt akarta, hogy elutazhasson a tengerhez, hanem ott akart lenni. Nem a pénz megszerzése irányította „istenként” a döntéseiben és az életében. Megfogalmazta a kívánságát, majd felajánlotta az Istennek! Rábízta a megvalósulás módját. Az Isten pedig megsegítette őt, eljutott a tengerpartra.
A gazdagság megteremtésének a folyamata is így kell, hogy lefolyjon. Meggyőződésem, hogy amennyiben megfelelő célt választunk ki, amely esetleg a közösségnek is hasznos és nem csak a mi önös érdekünket szolgálja, akkor az Isten, aki Mindenható és a mi Teremtőnk, mi mindannyian belőle valók vagyunk, megsegít minket és elérjük az Ő segítségével a céljainkat itt a földön is, főleg, ha az utat és a módot rábízzuk!
Somogyi Péter
lélekszerelő
