Hú, de nehéz téma. Ebben a kérdésben már rengeteg írás, elmélet született. Sőt magunk is sokszor hisszük, mi már megbocsátottunk, aztán egy későbbi pillanatban felbukkanó negatív érzelem mutatja meg nekünk, hogy volna még mit tennünk az ügyben.
Megbocsátás. Ez egy olyan helyzet, aminek van magasztos és egyszerűbb megoldása is. A magasztos verziót egyszerűbb megmutatni, de sokkal nehezebb megvalósítani. Hiszen, ebben az esetben a sérelem, ami minket ért és az elkövető hozzáállása egyaránt érdektelen.
Az egyszerűbben megvalósítható verzió a következőképpen néz ki. Az alap eset szerint, valaki, vagy valakik egy olyan tettet hajtanak végre, amely másokat megbánt, sért, számukra kárt okoz, lelki, vagy anyagi értelemben. Ilyenkor a sértett az akinek meg kell bocsátania. De tudjuk, a sértettet, minden esetben, az anyagi kár mellet is, érzelmi sérülés éri. Megbocsátásra csak is abban az esetben van esély, ha ezt az érzelmi sérülést sikerül feldolgozni. Ha a sértett spirituálisan fejlett, akkor valószínűleg könnyebben boldogul majd a feladattal. Azonban vannak olyan sérelmek, amelyek bárki számára nehezen feldolgozhatóak, mint például egy szerettünk elvesztése.
De nézzük, mit tehetnek az érintett felek. Az eseményt elkövető magatartása, akkor segíti a megbocsátás folyamatát, ha a következő elemeket tartalmazza:
- beismeri a tettét
- bocsánatot kér
- ígéretet tesz a jóvátételre
- és meg is teszi azt amennyiben lehetséges.
Ha ezek nem történnek meg, akkor a sértett szempontjából nehezebb a megbocsátás. Gondoljunk csak a 2006-os eseményekre. A hazugságot nem elismerték, csak kiszivárgott. Bocsánatot soha sem kértek és a jóvátételről se esett szó, mind a mai napig. Nincsen is megnyugvás a kérdésben, sokunkban a mai napig indulatot váltanak ki az akkori események. Ebben a speciális esetben tovább növelte a feszültséget az elkövetők cinikus és továbbra is hazug viselkedése, amelyet fenntartanak azóta is. Valószínűleg a megbékélés soha nem fog bekövetkezni, vagy csak egy külső erő rendteremtése által.
Szóval: beismerés, bocsánat kérése és jóvátétel. Ezekkel segítheti az elkövető a megbocsátás folyamatát. Pont ezért számít egy bűneset megítélésénél is az, hogy az elkövető beismeri a tettét és bánja-e az elkövetést. Hiszen, ha ezek fennállnak, nagyobb a valószínűsége annak, hogy az elkövető többé nem jár el hasonlóan és a sértett is könnyebben megbocsát, így lelki síkon is megbékélés várható. De a megbocsátó félnek is vannak feladatai.
A Krisztusi útmutatás így szól: „Ne menjen le nap a Te haragoddal!”. Csak akkor tudunk ennek a kitételnek megfelelni, ha a minket ért sérelmeket megbocsátjuk. Mégpedig minden nap! Érkezzen ez a sérelem kívülről, vagy belülről, saját magunk által. Meg kell bocsátanunk az elkövetőnek, akkor is ha mi magunk vagyunk azok. Ebben az esetben, a korábban feltárt tettesi lépéséket nekünk is meg kell tennünk. Majd következik a legnehezebb, a hála.
„Mint fent úgy lent, mint kint, úgy bent.” Egy újabb szabály, amit segítségül hívhatunk. Ebből következően, ami minket körülvesz, az a mi tükörképünk. Így, ha békétlenség van a környezetünkkel, akkor az van a lelkünkben is. Tehát, ami minket körülvesz, az nem csak kellemetlenség, vagy nehézség, hanem jelzés is, hogy valami nincsen rendben. Egy JEL, mely szerint egységünk megbomlott, éppen rossz felé haladunk. Tehát az első teendőnk, hogy hálásak vagyunk a figyelmeztetésért. Aztán, mint egy jelet egyébként, megfejtjük azt. A megfejtésnek megfelelően változtatunk és örülünk a pozitív változásnak. Ugye milyen nehéz tud ez lenni?
Úgy tűnik, hogy ha erre képesek vagyunk, akkor a másik fél feladatai elhanyagolhatóak és megtennie sem szükséges, még a beismerést se. Nos, ez egy tévedés. Ugyanis, az általunk megtett megbocsátás természetesen megtörténhet ilyen emelkedett módon is, az elkövető tettei nélkül is, de mivel tudjuk: „Az adakozóé a felelősség, amíg odaadja, az elfogadóé pedig, hogy mihez kezd vele!” – így nem számít, hogy a tettünk után a sértettnek szüksége van-e a mi bocsánatkérésünkre vagy sem a megbocsátáshoz, hiszen az számít a mi életünkben, amit mi teszünk. Az a mi felelősségünk! Természetesen az elkövetőnek is meg kell tudnia bocsátani, önmagának. Így lesz teljes a kör.
Villás Béla szerint, akkor bocsátottunk meg valamit, ha úgy tekintünk rá, mintha meg se történt volna. Nagyon szép gondolat, de azt hiszem ez az ami nehezen megy nekünk embereknek. Főleg a mai társadalmi viszonyok között, ahol a sérelmek kitárgyalása, megbeszélése egy közösségi esemény. Saját sztori hiányában pedig kimaradunk a közösből. Persze az előre vivő dolgok a legritkább esetben népszerűek és könnyűek.
Amiről még érdemes beszélnünk az a folyamat általunk megélt része. Meglátásom szerint az is sokat segít, ha hagyjuk a folyamatot végig futni rajtunk. Először is megbántódunk, azon ami velünk történik. Nem baj, hiszen mindenkivel megtörténik, csak nem vallja be magának. Az érzelmeket nem tudjuk elkerülni. Szerintem csak a feldolgozási idejüket lehet felgyorsítani. Tehát ér minket egy benyomás, egy érzelem, ami rosszul esik. Engedjük meg magunknak, hogy megéljük, de ne engedjük, hogy eluralkodjon rajtunk és az életünket irányítsa. Ha ezen túlvagyunk, normális, ha dühösnek érezzük magunkat a velünk történtekért és az sem baj, ha haragszunk, dühösek vagyunk a másikra, tettéért. A düh ideje után következik a közömbösség érzése, majd képessé válunk a megbocsátásra.
Vannak akik szerint éppen elég, ha megbocsátasz, nem kell elfelejtened az eseményt, hiszen akkor máskor is megtörténhet Veled. Ez ellent mond a „mintha meg sem történt volna” elvnek. Biztosnak az tűnik, hogy akkor sikerült megbocsátanunk, ha az elmúlt esemény már nem vált ki belőlünk érzelmeket. Minden esetre törekedjünk a megbocsátásra, magunkkal szemben is, hogy ne menjen le nap, a mi haragunkkal!
Somogyi Péter
lélekszerelő
