Az alábbi idézetet az interneten találtam. Nehezen megfogalmazható dolgot ír le szépen, érthetően. Sok esetben nem értik meg az emberek, hogy hogyan is működik a szerelem. Milyen egy jó kapcsolat? Ki lehet az ideális, igazi partner, a TÁRS egy életre!
Az emberek beszélnek kémiáról, kompromisszumokról és más hasonló dologról, hogy az önbecsapásukat igazolják. Nem hiszik el, hogy lehet úgy is boldog valaki a másikkal, ha tudja, nem ő az igazi, és a kapcsolat esetleg csak egy ideig tart majd, nem egy életre szól (ezért kell mindenkire „igazit” kiáltani, mindenkiről állítani: Ő AZ!). Viszont a felek tanulnak egymástól, segítik egymást. Szeretetet, figyelmet, tiszteletet, gyengédséget adnak egymásnak! Nem egy jövőbeni valamiért (együttélésért) cserébe, hanem csak úgy egymás örömére. Megélve a jelent, az elvárás nélküli adás örömét! És nem szorongva, előre sandítva, vajon hogy sikerül, meddig tarthat majd, esetleg a jövőből örömet lopva, adják oda magukat egymásnak. Teszik ezt azzal az elvárással, hogy ezzel az együttléttel megpecsételik a jövő ismeretlen valóságát, hogy majd együtt maradnak…
A megteszem, mert majd… áldozata, a csalódás alapja, mert soha nem hozza meg a várt eredményt. Mert nem ér az az áldozat semmit, amit valamiért cserébe hoznak. Az inkább egy üzlet. Mert bár az áldozat valamiért történik, de ha a végrehajtás csak és kizárólag az eredményért zajlik, nem hoz mást, csak csalódást. Ha közben nem leli az ember örömét az áldozatban, nem éli meg a tettet, ha nem tud lemondani az eredményről, akkor az nem következik be! Ha az áldozathozatal közben nem a tevékenységre, hanem előre sandítva, sóvárogva csak az eredményre koncentrál, akkor nem lesz őszinte az áldozata és az hiába valóvá válik. Majd jön a szemrehányás, hogy én ezt és ezt is megtettem, de a másik semmit. Mint a piacon! Kufárként! Mindegy, hogy a számonkérés egy emberrel, vagy az Istennel kapcsolatos. Pedig az őszinte áldozat meghozza az eredményt, ha megéljük a tettünket, ha részt veszünk az áldozatban, úgy hogy az eredmény megvalósulását rábízzuk az égiekre, lemondunk róla.
Az idézetet elolvasva mindenki eldöntheti, hogy milyen szerelemre vágyik. Mit választ? Mi irányítsa a párválasztását, amely a mostanában divatos elméletek ellenére szólhat egy egész életre.
"A szerelem szerintem kétféle lehet, az egyik a jó, normális szerelem, mikor megismersz valakit, és megszereted, mert méltó rá. Arról ismered fel, hogy nem kell kompromisszumot kötnöd, minden tetszik benne, jól érzed magad vele bármilyen helyzetben. Persze idő kell ahhoz, hogy ennyire megismerj valakit, ezért ez a szerelem általában nem villámcsapás-jellegű.
A másikat úgy nevezném, hogy lábfaragós, Hamupipőke mostohatestvérei után. :-) Hordozod a szerelmed, mint a királyfi az üvegcipőt. Őrülten vágysz arra, hogy valaki, aki nagyjából megfelel egy csomó feltételnek, amit kitalálsz, szeressen, és te is szeretni akarod. Becsukod a szemed, nem akarod észrevenni a hibáit. Próbálkozol fűvel-fával, hogy ráillik-e az üvegcipő a lábára, ők pedig levágják a lábujjukat, vagy a sarkukat, hogy belegyömöszöljék a lábukat az üvegcipőbe. Mindenki látja rajtad kívül, hogy vér folyik a cipőből, csak te nem. Bizonygatod egy ideig mindről, hogy ő az igazi, aztán vége, és kezded előröl.. Na, ez az agyrém, önámítás, ez a rosszfajta szerelem."
