Ha Édesapámat megkérdeznénk, hogy szerinte mikor jön el a nősülés ideje, a következőket mondaná: „Fiam, nősülni akkor kell, ha már a fene esz meg azért, hogy a másikkal legyél.”
Hogyan? Amikor a fene esz meg? Akkor, ha minden gondolatod körülötte forog? Ha a társaság igényével kapcsolatos gondolataidat ő tölti ki? Szerinte valahogy így kell eljárni. Akkor nem tévedünk nagyot.
Ízlelgetem a hónap témáját: „Szenvedély”
Természetesen nekem is a szenvedélyes szerelem jut először eszembe, majd a szenvedélybetegségek. Bár nyelvész nem vagyok, de a szó megbontására én is bátran vállalkozom. SZENVED-ÉLY. Ha felbontjuk a szót, megjelenik benne egy negatív érzést megjelenítő gondolat, a SZENVEDÉS. Mindezek ellenére nem az jut a szenvedélyes szerelemről eszünkbe, hogy az valami negatív érzelem lenne, sőt. Valami, határtalan, szabad és jó dologra asszociálunk. Miért mégis ez a negativitást jelző gondolat? Talán azért van, mert mutatja azt is, ami ugyanennek a szabad, határtalan dolognak a vége lehet. SZENVEDÉS. Könnyen érthető, ha végig gondoljuk, hiszen a határtalan, szabad dolog, az kezelhetetlenné, ezáltal minket kiszolgáltatottá tévő valami is lehet. LEHET. Azért ragaszkodom az „is” és a „lehet” kifejezésekhez, mert meglátásom szerint a negatív kifejletnek nem kell bekövetkeznie. A szabad, határtalan dolog az semmiképpen sem negatívum. Az univerzum, az Isten határtalan és szabad! Mégsem rossz egyik sem. Főleg mivel azonosak. ;-) Miért éreztetjük a kifejezéssel mégis a buktatóját a dolognak.
A szenvedélyes szerelem, határtalan és szabad, mindaddig, amíg nem keveredik bele semmi kicsinyes emberi. Kimondhatjuk, hogy az igaz szerelemben történő együttlét, abban az esetben, ha meg merjük élni a pillanatot, ha a jelenben vagyunk, határtalan és szabad. Megéljük a teljességet! Felolvadunk egymásban és az Istenben. Megszűnnek határaink és a „határtalan” univerzum részeivé, részeseivé válunk. Sehol semmi szenvedés! De milyenek vagyunk mi emberek? Tele vagyunk birtoklási vággyal. Meg akarunk szerezni dolgokat. Azt akarjuk, hogy a miénk legyen. Örökre. Ne csak a jelenben, a jelen pillanatban. Be akarjuk biztosítani magunknak ezt a szuper érzést. Ha nem vagyunk tisztában a folyamatokkal, akkor könnyen hihetjük, hogy a nem tudatosan, véletlenül megélt teljesség érzés, a határtalan szabadság a másiktól eredő adomány. Mivel nagyszerű ez az érzés, meg akarjuk tartani. Tudatosságunk hiányában a másik személyéhez kötjük az élményt. Így azt hisszük nem kell mást tennünk, csak a megszerezni a másikat és máris örökre miénk ez az érzés. Elkezdjük a másikat korlátozni, irányítgatni. Előbb vagy utóbb ellenáll. Elkezd kifarolni a kapcsolatból, és a SZENVEDÉLYBŐL pillanatok alatt SZENVEDÉS válik. A tudatlanul élő ember könnyen jár így. A tudatosan élő viszont tudja, hogy a szenvedélyes szerelemben megélt határtalan szabadság és egységélmény, nem a másiktól függ, hanem egy közösen, szabad akaratból létrehozott érzés. Ez az érzés újra és újra létrehozható, ha EGYÜTT, KÖZÖSEN, szabad akaratunkból teszünk érte. Ott követjük el a hibát, hogy birtoklási vágyunkkal, szeretnénk állandósítani az élményt, akár a másik fél kárára is. Csak magunkra figyelünk és arra, hogy nekünk jó legyen. Önzővé válunk. A csodálatos érzést nem a megfelelő módon kívánjuk elérni. Sőt valami olyat is elkezdünk üldözni, amely szerintünk segít majd az érzés visszaszerzésében, állandósításában.
Jól látszik ez a szenvedélybetegségek esetében is. Egy elmélet szerint, napi kettő szál cigaretta egy védőgyűrűt von körénk, amely valamennyire távol tartja a problémáinkat. Azt is mondhatnánk, hogy ez nem is olyan rossz dolog. De tudjuk, azzal, hogy nem a valós mértékben szembesülünk a problémánkkal, az azt eredményezi, hogy nem vagyunk képesek maradéktalanul megoldani őket. Így aztán kimondhatjuk, nem segít rajtunk a dohányzás, viszont érzetre könnyebbséget okoz. Mi történik, akkor, ha le akarunk szokni a dohányzásról? Lemondunk a nikotinról, a megszokás mechanikus mozdulatairól. Befejezzük a dohányzást. Majd meghízunk. Miért? Mert az étkezés, éppen, mint a dohányzás egy védőburkot von körénk, amely nem engedi a problémáinkat túl közel. A különbség csak annyi, hogy az étkezéssel ez a „védő-burok” (az elhízás, mindig védelem építést mutat) fél, egy órára hozható csak létre. Mit teszünk, hogy mégis fenntartsuk a kívánt állapotot? Egyfolytában eszünk, nassolunk, hízunk. Tudjuk, a nagy dohányosok kevesebbet esznek, több közöttük a sovány ember. Az is igaz, hogy a leszokó dohányosok jelentős része meghízik.
A kábítószert rendszeresen fogyasztók körül egy nyálkás köd keletkezik, amelyik teljesen kivonja a használóját a való világból. Elveszíti teljesen a kapcsolatát a külvilággal. Mindent megtesz az anyag megszerzéséért! Csak ő, csak a saját érdeke számít! Cigiért nem nagyon ölnek embert, kábítószerért gyakrabban. A szegény én drámák, a konfliktuskerüléses játszmák elterjedése, nagy mértékben kedvez a szenvedélybetegségek kialakulásának. Mennyivel egyszerűbb kimenni, rágyújtani, enni, stb… mint vállalni az érzéseinket, a véleményünket, kiállni értük. Pláne akkor, ha ez éppen nem felel meg a kordivatnak és azzal járhat, hogy kapcsolatokat veszíthetünk. Mennyivel könnyebb valamivel kábítani magunkat, hogy az aktuális elvárások szerint tudjunk viselkedni, megtartva az egyébként üres kapcsolatainkat. Persze a burokban nem is tűnik fel annyira, hogy üres és tartalmatlan. Viszont az illúzió, hogy nem maradtunk egyedül az megmarad. És ez fontos, mert az ember az társas lény! TÁRSAS LÉNY! Szóval menekülünk, a valóság, a felelősség elől. Inkább iszunk, hiszen: „nem tehet róla, be volt rúgva” hangzik a felmentés, amit egymásnak adunk, menekülésünk közben. Alkoholistává, menekülővé vállunk, mindegy, hogy valójában iszunk, vagy kényszeresen takarítunk, rendet rakunk, barkácsolunk, vagy a pénzt hajszoljuk. Ráadásul ezt az utóbbi tettünket igazolni is tudjuk, sőt társadalmi megbecsülésben is részesülünk érte. BETEGEK IS ÉPPEN ÍGY VAGYUNK! Nem akarunk igazán meggyógyulni, csak elmegyünk az orvoshoz, adjon valamit, amit beveszünk, majd hátradőlünk és várjuk a csodát. És nem jön! Mert tenni is kellene valamit! Ha valaki egy hozzám hasonlóval találkozik, inkább tesztel, hitetlenkedik, nehogy meg kelljen tennie… Inkább meghal, mint rendezze a viszonyát a környezetével, a társával, Istennel, az anyaggal, pénzzel vagy bármivel, amit a betegsége mutat neki. A tudatlanságot választja, a néma halált, inkább mint a felelősséget, a boldogságot az életet! Inkább belehajszolja a másikat a szakításba, magát az önsajnálatba, mint felelősséget vállalna a saját részéért abban a folyamatban, amelyben KETTEN, EGYÜTT, SZABAD AKARATBÓL, AZ IGAZ SZERELEMBEN, ÖSSZEOLVADVA, ELÉRIK AZT AZ ISTEN KÖZELI ÁLLAPOTOT, AHOL AZ EMBER SZABAD, HATÁRTALAN ÉS BOLDOG! EGY AZ UNVERZUMMAL, EGY AZ ISTENNEL!
Somogyi Péter
Lélekszerelő
70 3354 114
