Minek nevezitek azt, ha valaki úgy próbálja túlélni a hétköznapokat, hogy kreál magának egy álmot, egy rövidfilmet, amiben ő a főszereplő, amiben megvalósulnak az álmai, és napközben is, ha csak 5 perce van, levetíti magának? Ez az elmebaj határa? Vagy önbecsapás, menekülés? Ártalmas?
Az egész életet így éli le az emberek többsége, tudomást sem véve a világról. Hazudnak, hogy ne kelljen változtatni, hogy ne kelljen konfrontálódni se mással, se magukkal. Nehogy kiderüljön, hogy amit addig gondoltak önmagukról, az nem igaz. Általában változtatni is csak addig hajlandó az emberek többsége, ha az nem érinti az önképet. Pedig az igazi változást, a dolgok javulását azzal lehet elérni, ha mindent megvizsgálunk, mindent górcső alá veszünk. Ha azokat a dolgokat, amiről azt hittük ránk jellemző, de mégsem igaz, megváltoztatjuk, olyanná, amilyenné válni szeretnénk. Így a légvárakat igazi kővárak válthatják fel. De mi inkább menekülünk, azt hisszük megspórolhatjuk az önvizsgálat, a változás nehéz feladatát. Hiába jeleznek a betegségek, az élethelyzetek, csak az álmunk számít. Amely szerint ilyenek és ilyenek vagyunk. És mindenkire megharagszunk, aki fel akarja lebbenteni a fátylat. Nem vagyunk kíváncsiak a valóságra, mert ott eleinte küzdelmes az élet. Nehéz a felismerés és a változtatás. Nagyon nehéz ebből kikecmeregni, mert az eszünk, azonnal kreál egy látszólag másik, az előző becsapásoktól mentes világot, amit ha jól megvizsgálunk, az is csak egy illúzió, sőt általában hasonló alapokon nyugszik. Mindaddig így megy, amíg nem a jelek és az intuícióink szerint élünk. Amíg fel nem számoljuk az alap hazugságot, amely az egész életünket behálózza. Az elménk ellen nehéz a küzdelem.
